Málnáslepény

Írnék én, csak nem tudom miről. Tele van a fejem impozáns kezdőmondatokkal, de már el is felejtettem, hogy mennyire nehéz megfogalmazni azt, amit valójában gondolok. Véleményem szerint a legtöbbb embernek könnyen megy az írás. Még akkor is, ha igyekeznek tetszetősen kifejezni magukat. Rám pont az ellenkezője igaz. Még egy nyamvadt blogot is - amit szinte senki sem olvas - képes vagyok túl komolyan venni és elpepecslni vele órákat. Mi lesz ha véletlenül talál valaki benne egy helyesírási hibát? Vagy nem tetszik a nyájas olvasónak a stílusom? Könnyen leszűrhető, nem viselem túl jól a kritikát. 

De azért én írok. Ha nem is másnak, hát magamnak. Az a tény, hogy közzé teszem "remekműveimet", igyekvésre késztet, hogy ne ejtsek hibákat. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy fejlődhetek közben.

De minek is fejlődni?

Talán azért, hogy egyszer megtanuljak szívhezszólóan írni. Nem manipulálás céljából. Csak az őszinte önkifejezés végett. Mert annyi embernek szeretném megírni az igazságot. Az árúlónak, a testvérnek, az elveszettnek, a barátnak, az új ismerősnek, esetleg Édesanyámnak. Írnék a szeretőmnek is hoszzú, hosszú leveleket, hogy megosszam vele a ki nem mondotatt, mely úgy feszíti a mellkasom. 

Írnék...

Állsz a napsütötte tetőn, révedsz az alattad nyűzsgő, rohanó főútra, de nem figylesz. A szemed nyitva, de nem látsz, mert belül teljesen másfajta folyamatok játszadoznak veled. Markolod a teáscsészét, mechanikusan dohányzol, közben a mindennapi nehézségeken tűnődsz. Tudod, hogy szerencsés vagy és a helyzeted több mint kecsegtető, de te már előre félsz, hogy nem lesz mindig így. Hirtelen témaváltás és már a kapcsolatokon rágódsz, ami bejósolhatatlanul vagy jókedvet vagy rosszat von maga után. Persze a kötelességek és határidők fölötti stressz sem maradhat el. Pedig még csak délelőtt tíz óra van, de te csak pörögsz saját káoszodban körbe-körbe, és észre sem veszed az adott pillanat szépségét. Süt a nap Londonban.

Amikor menekülsz magaddal viszed kétségeid, reményed, szereteted és haragod. Haszna abban rejlik, hogy új környezetben talán könnyebb leporolni és rendezni belső könyvespolcod.

Az én bőröndömben nem csak kencék, ruhák, és pár karton cigi található, hanem a múltamat egy részét is kicipeltem. Igyekeztem csak a legszükségesebb holmikat bepakolni, meg persze a szórakozatóakat. Veszélyesnek tartom, hogy nem tudok mindent lezárni, de hát nincs mit tenni. Talán ezek a dolgok tesznek azzá, aki vagyok.

Márciusban született az utolsó bejegyzés. Természetesen azóta rengeteg dolog történt, inkább bele sem kezdek...

Itt és most. Londonban ülök egy hotelszobában. Kibaszottul személytelen, de hozzá lehet szokni. Különben is ez a pár nap már igazán nem számít. Jövőhét pénteken birtokba vehetem csinos kis albérletemet. Jövőhét pénteken egy nagy pipát rajzolok vágyaim listájára, és kisebb apróságoktól eltekintve elmondom, hogy megvalósult az álmom. Kiköltöztem.

Anglia fővárosa szerelem volt első látásra, és ez az érzés nem lanyhult az évek során. Egyszerűen csak otthon éreztem itt magam, biztonságban. Felvettek az egyetemre és a héten megkezdtem pszichológiai tanulmányaimat is (az már más kérdés, hogy hogy élem túl az első szemesztert). A barátom kész követni, miután lediplomázik.

Felszabadulttá mégis az tesz, hogy konkrétan elmesélhetem azt, amit kedvem támad elmesélni, elhagyhatom a ködös utalgatást (szinte minden esetben). Titkolozás, félrebeszélés és hazugságok áradata után, nagyjából sikerült "helyes" mederbe terelni életem folyamát. 

Megbánni nem bántam meg semmit,- és itt élnék a tanulólecke közhelyével - mert tapasztalatnak és élménynek nem voltam híján, és kénytelen vagyok bevallani, hogy ezektől jobban függök, mint bármilyen legális vagy illegális tudatmódosító szertől. Még a cigi sem veheti fel a versenyt a szappanoperával!

Visszatérve a mosthoz közel sem vagyok megelégedve, de elvagyok, sőt jól érzem magam. Amúgy mi motiválná az embert, ha nem a hiányérzet? Ideje elgondolkozni egy új lajstrom írásán.

Állt egy szál magában. A káosz határán. Része volt a színdarabnak. Rátekintettem. Hirtelen minden kristálytisztává vált.

Jelentéktelen mellékszereplőnek tűnt. Észre sem vettem. Ugyanolyan karakter nélküli, szürke statiszta, mint a többi. Valami rejtélyes okból kifolyólag mégis egyre többet tartózkodott a színen. Indokolatlanul. Lekötött a cselekmény. Nem foglalkoztam az összhatást szépítő, de önmagában értelmetlen elemekkel. Így hát átsiklottam a dramaturgiai hibán. Nem problémáztam. Mindent alárendeltem a hőn áhított katarzisélménynek.

A második felvonás elején kapott egy rövid, irreveláns párbeszédet. Majd öt percel később újra elnyelte a tömeg. Köddé vált és feledésbe merült. A végkifejlethez közeledve még felbukkant a rendezői balon, mivel a szimetria úgy kívánta. Az előadás tetőpontja nem volt annyira lehengerlő, mint ahogyan vártam. Kicsit csalódott vagyok, de végső soron nem vettem annyira a szívemre. Megszoktam.

Indultam, de azért vetettem még egy utolsó pillantást a záróképre. Hirtelen minden kristálytisztává vált. Állt egy szál magában. A káosz határán. A lány, színjátékunk hősnője.

Láttam.

Fél napja egyedül vagyok itthon. Erre még nem nagyon volt példa. De ez a dolgok rendje, ha az ember elüldözi a barátait.

Én voltam az utolsó beköltöző, és valószínűleg én hagyom el először a kommunát. Nem látok más lehetőséget. Lassan, de annál biztosabban hullik le a lepel a valódi arcomról. Csak az vigasztal, hogy végre őszinte lehetek.

Nem bejósolhatóak még a következmények. Két barátot már elvesztettem, de az is lehet, hogy az egész társaságot. Elválik idővel, milyen arányban vannak a jó és rossz tetteim.

Így jár az ember ha felebarátok közt túlzásba viszi a picsogást. Hét éves kapcsolatokat nem lehet bűntetlenül porba tiporni. Ezt mindig is tudtam, de megúsztam pár kisebb stiklit, ezért elkapott a gépszíj. És íme az eredmény...

Nem mondom azt, hogy visszazuhanok a letargiába, és újra huszonnégyórás programot fogok csinálni az önsajnáltatásból, de egyáltaltalán nem könnyű ezeket a dolgokat helyreraknom magamban. A szavakat is nehezen találom.

Minden pillanatnyi vágyamból fakadó önzőségem ellenére, őszintén szeretem őket egytől egyig! Bizton állíthatom, hogy mindegyikük egészen különleges személyiséggel van megáldva, emellett pedig hihetetlenül jó emberek, akikre lehet számítani.

Visszaolvasva a fentieket egyre ostobábbnak érzem magam, de amit tettem megtettem, a felelősséget vállalom.

Ma jógán először próbáltam meg (kisebb segítséggel), hogy kézállásból átforduljak hídba, onnan pedig felálljak. Sikerült. A rugalmasság segít a nehéz életszakaszok átvészelésében. Csak remélni merem, hogy nem csak a derekam ennyire alkalmazkodó, hanem én is.

Három óra múlt. A meleg ágyból pattantam ki, hogy véletlenül se vesszenek el magasröptű gondolataim, de amint kiköltöztem sokat látott konyhánkba és nekültem az írásnak, egyszer csak megtorpantam.

Mi a farncot keresek én itt ahelyett, hogy aludnék???

Nem az a fantasztikus elképzelés késztett "alkotásra", miszerint ecseteltem volna a közösségi oldalak hatását életünkre, ami miatt eredetileg felkeltem. Ebben biztos vagyok.

Újra idióta időpontokban törnek rám annál is idiótább eszmefuttatások, ami csak arra mutathat, hogy nem sokat tanultam az elmúlt másfél évből.

És íme a valódi problémám: ha te igen, a másik nem, ha te nem, a másik igen. Akkor most ezzel egy életen keresztül lehet játszani, vagy azért előbb-utóbb megunja az ember?

Úgy gondoltam a világ megváltható,

az ember nyílt és jó,

a csillag elérhető,

a szív megérthető,

a lelkem felhőn függő,

ajkam csak igazat szól,

nem teszek rosszat, csak tanulok,

ha valakit megbántok ott marad.

Dél előtt nem keltem fel az elmúlt két hónapban, olyan kivételektől eltekintve, mint december 24-e.

Visított a telefon. Nem az enyém, hanem a lakótársamé. Nem örültem a korai ébredésnek, mivel gyakorlatilag nem aludtam az éjszaka. Pörgött az agyam.

Bementem a szobájába és próbáltam megérdeklődni, hogy hányra megy vizsgázni. Nem jártam sikerrel. Utána benéztem L-hez. Neki is megmérettetése lett volna kilenctől. Nyolc óra ötvenhétkor már késő volt. Legalább kialussza magát.

Visszafekszem. Tíz óra harminc: a második ébresztő, megfejelve egy hívással. Kikászálódtam az ágyból, hogy elinduljak egy újabb körre M-hez. Negyed órára beájult az ölembe, édesdeden szunnyadt tovább. Végül csak sikerült megtudnom, hogy délre megy, és tanulnás végett szeretett volna magához térni.

Miközben én próbálom megmenteni az utókor számára egyik csöppet sem rendhagyó reggelünket, T, az egyetlen vendégünk fél óra szenvedés után enyhített másnaposságán és visszafeküdt a matracomra. Ld alszik, de őt is keltem hamarosan. Tizenegy és fél tétele még hátra van hétfőig, plusz a mai főzés (reményeim szerint).

Így néz ki egy tipikus délelőtt a fiúk között. Ez egy nagyon nyugodt délelőtt. Mosolyogva szívom a cigimet, és kicsit úgy érzem magam, mint Róbert Gida: megrázom a fejem, és arra gondolok, hogy csacsi öreg medvé(i)m.

Otthon, édes otthon!

Nehéz elkezdeni írni.

Nehéz értéklni az évet.

Valójában nem is szeretném. Volt, amilyen volt. Egy szóval leírható: tanulságos. A szakadékba lecsúszva, kimászva a gödörből, a folytatást vártam. Túléltem.

Ennyi.

Negatív hangvételű bejegyzésre készültem. Ritka szar hangulatban ébredtem délután négykor, ami csak rosszabbá vált a nap későbbi szakaszaiban.

Betöltöttem a tizenkilencet, de ez a tény egyáltalán nem boldogít. Súlyos létválságba zuhantam, ami gondoskodó segítséggel sem látszik megoldódni, viszont megérkeztek az első szülinapi köszöntések, melyek mellett hiába próbálok visszazuhanni az agóniámba, nem megy. Ahhoz túl jól esik az, hogy két olyan (tündér) lány vett nekem ajándékot, akiket nem régóta ismerek, az éjfél után érkező első sms, egy régi barát msnen való bejelentkezése (akinek hónapok óta ígérgetem, hogy találkozom vele), vagy az első facebook-os wall post.

A terveimet keresztül húzták. Nincs mit tenni!

Megérkeztünk. Azonnal rohantam a külső stéghez fejest ugrani. A régi hagyományokhoz híven kiúsztam a kikötő szájáig és vissza. Megnyugtatott a víz és a tihanyi apátság sziluettje, végre hazaértem.

Azután leültem a kövekhez sodorni egy cigit. Azon tűnödtem, hogy mennyi minden köt a kikötőhöz. Éveken keresztül tényleg második otthonomnak tekintettem Füredet.

Anno heteket töltöttünk lent Balatonon. Mindig egy átjáróházra (átjáróhajóra) hasonlított a rebelünk. Megfordultak ott édesanyám barátai, rokonok, az én ismerőseim, de voltak olyan napok, hétvégék, hogy csak hárman voltunk. Talán ezek a családi életképek voltak a legemlékezetesebbek. Vérremenő snapszer partikat vívtunk eléggé ittas állapotban. Vagy felrémlik a hajózási szokásainkat leginkább felelevenítő kép: Laci vezeti a hajót egyik kezében sörrel, a másikban metaxával. Hogy is tudta ezt kivitelezni? Egyszerűen: az orrvitorla kötelével kikötötte a kormányt vagy rátette a lábát. Mire fordulnunk kellett a sörnek és a metaxának hűlt helye volt. Anyu általában a taton heverészett és beszélt vagy újságot olvasott, néha elaludt. Én mindig a hajóorrban ültem, a belépőn, ez a kedvenc helyem (ha van legalább négyes szél, ha nincs akkor inkább a vízben lubickulok).

Leírhatatlan érzés az, amikor annyira dől a kis huszonnyolcas, hogy a hullámok a lábadat mossák. A szél és a menetszél az arcodba vág. Neked pedig nincs más dolgod, mint kényelmesen elhelyezkedni és élvezni a nyári (tavaszi, őszi) Balaton képét.

Rengeteg anekdota kötődik a Szövihez és a hajónkhoz, ha mindet el szeretném mesélni, akkor inkább könyvet kellene írnom, nem pedig blogot. Talán ha majd újra rámtör a nosztalgia, legépelek párat közülük.

Az elmúlt napokban már valami rettentő nyomás nehezedett rám. Egy hónapja nem írtam egy sort sem, és ez meglepően frusztrált. Rengeteg élmény ragadt bennem feldolgozatlanul. Túlestem a szóbeliken. Érett lettem. Lezárult a hat éves gimnáziumi korszak, ami keserédes érzéseket és gondolotakat szült, de még egy bejegyzésben sem volt alkalmam megemlékezni róluk. Volt szerencsém továbbá pár feledhető és néhány izgalmas éjszakához. És sikerült kiszélesíteni a síromat.

A gond az ihlet és a kellő motiváció hiánya volt. Kimerítettek az első helyre ugró párkapcsolati kérdések, de elhatároztam, hogy a jövőben igyekszem az aranyközépút mentén haladni. Szükségem van néhanapján a magányra, a szobámra, a biatorbágyi levegőre, a macskámra (aki amióta hazaestem mindenhová követ).

Újra fel kell vennem a realitás fonalát. Meg szeretném alapozni a jövőmet és a függetlenségemet, aminek melléktermékeként maradhatna elég tőke szórakozásra, fesztiválokra, utazásra. Különösen időszerű lenne, mivel már másfél éve dolgozom az ügyön kisebb sikereket és nagyobb kudarcokat megélve közben.

Talán ez a megfelelő pillanat elkezdeni felelősségteljesen élni, alkotni (I just need energy).

Bizonyos időszakonként elérek egy kritikus pontot és besokallok. Ez valahogy mindig egybeesik mások eltűnésével. Hirtelen nincs több telefon, SMS. Mindenki intézi tovább a mindennapi tendőit és már csak halványan emlékszik a szombati bulira és a napsütötte vasárnap reggelre. Láthatatlan szimbiózisról van szó, ami akkor is működik, ha egy büdös szót nem váltasz a másikkal.

Ilyenkor visszavonulok a szobám csendjébe, ahonnan csak a legégetőbb programok tudnak kimozdítani. Délelőtti konzultáció, délutáni angol, esti jóga, vagy esteleg egy lemondhatatlan találka. Egész nap fetrengek, netezek, filmet nézek. Magyarán nem csinálok semmit. Illetve mégis: feltöltődöm. Készülök az újabb szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap estére, az újabb meghatározó élményekre. Mert igazából ha előbújok a menedékemből, akkor legalább egy rendhagyó dolognak történnie kell ahhoz, hogy nyugodt szívvel sétálhassak reggel haza a vonatállomástól.

Ez a tervek szerint június másodikáig fog tartani. Aznap kora délután hazaérkezik a barátom! Nem igazán tudok már másra gondolni... Végre megszűnik a káosz, rendezetté válik az életem. Rendezetten fogunk táncolni a halállal. Együtt térünk majd nyugovóra elégedett mosollyal az arcunkon, hogy ezt is túléltük. Összebújunk és elalszunk.

Nagyon sokáig nem akartam tudomást venni arról, hogy egyes emberek mit is művelnek körülöttem. Időnként bevillant egy kósza kép és felsejlett a dolgok meztelen valósága, de gyorsan elhessegettem a kényszerképzeteket, mondván csak a düh és a csalódottság táplálja őket. Tévedtem. Nem tudom tovább idealizálni azt, ami valójában undorító.

Találkoztam az egyik sorstársammal a sok közül. Nem különösebben kedveljük egymást, és most diplomatikusan fogalmaztam. Húsz percet beszélgettünk gyakorlatilag a semmiről, de ez több információt engedett közölni az adott környezetben, mint bármi más.

Vannak emberek, akik kettős vagy hármas vagy még több életet élnek párhuzamosan, amivel önmagában nincsen semmi gond. Amikor viszont ezek a szerepek szöges ellentmondásba keverednek egymással, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy egy elmebetegről van-e szó vagy valóban lehet valaki ennyire álszent és kétszínű. 

Lehet, hogy azért botránkoztat meg ennyire a felismerés, mert én sem vagyok különb, de azért bízom abban, hogyha bárki előtt felelnem kéne és visszabontanánk a szálakat, akkor nem maradna más, csak a személyem és az őszinte indíttatások, nem pedig egy vödör szar.

Nincs jó kedvem. Talán kezdhetnék egy új blogot, amit egyik ismerősöm, barátom sem ismer és írhatnék valóban megbotránkoztató vagy elgondolkodtató dolgokról. Elmesélnék pár történetet. Abban talán leírnám a negatív hangulatom okát. De erre mégsem látok nagy esélyt. Megszerettem ezt a pár bejegyzést. Segít emlékezni, nemcsak az elmúlt hónapok történéseire, hanem az azt megihlető tettekre és gondolatokra is.

Sokszor túlságosan ragaszkodom a múlthoz, ha nem értem meg az események minden mozzanatát, akkor nagyon nehezen lépek tovább. Nem zavar, hogy mennyire fájdalmas boncolgatni az okokat, mert csak a legritkább esetben fásulok bele a tehetetlenségbe. Így vagyok pélául édesapámmal is. A vele való küszködést már nagyon unom, de ettől függetlenül néha rámtör egyfajta késztetés, hogy megértsem őt, megbocsájtsak, és valamilyen módon megpróbáljam rendbe tenni a kapcsolatunkat. Az eszemmel felfogom, hogy ez teljesen abszurd, de nem tudok mindig gátat szabni az elfojtott vágyaimnak. Ebből fakadóan elég sokszor kerülök bajba, amit egy határig élevezek is, de ha túlságosan megindulok a lejtőn, akkor kétségbe esem és haragszom magamra, hogy ismételten mennyire felelőtlen voltam.

A teraszon heverek és ahelyett, hogy tanulnék egy doboz piros marlboro és a notebookom segítségével próbálok relaxálni. Ha a reggeli jóga sem tudott teljesen kikapcsolni, akkor nem tudom mit várok ettől, de abban reménykedem, hogy valami majd csak használni fog. C tervem is van: pár óra múlva belevetem magam az éjszakai életbe és kitombolom magam. Igen, azt hiszem ez majd mindent megold (időlegesen...).

Szeretem újraolvasni a blogot. Napok óta kísérletezem az írással, de álatlában útközben elszáll az ihlet, mert úgy érzem nem tudom megfelelően visszaadni azt, ami a fejemben jár. Lehet az a baj, hogy nem érnek eléggé intenzív behatások, de úgy szeretnék megtanulni szélsőséges érzelmek híján is elfogadhatóan írni, hogy nem adom fel a próbálkozást.

Persze egy pillanatig sem hazudtolom meg magamat, most is a szakadék szélén táncolva élem az életemet. Egyenlőre csak így látom értelmét. Kísérletezem azzal, hogy hol vannak a határaim, a jó hír az, hogy közben látható fejlődésen megyek keresztül. Igyekszem magamba vésni a tapasztalatokat és levonni a konklúziót.

A tegnapi estémnek volt egy gyönyörű fél órája, amikor a belvárosban sétáltam zenét hallgatva, dohányozva és önfeledten énekelve. Nem foglalkoztam semmivel, csak az adott szám hangulatával és budapesti éjszaka titkaival, amit csak akkor ismerhet az ember, ha már rengeteg arcát látta a városnak. Na jó, az eszembe jutott közben, hogy hogy is fogom tudni ennek a szépségét érzékeltetni egy pár mondatban. Talán ha tegnap nekiülök jobban sikerült volna, de ez a hajó elment, úgyhogy inkább egy újabb után nézek.

4play let's go staight to number 1!

Azok a fránya képzetek nem hagynak nyugodni, ami még csak elviselhető lenne, de régen elfeledett érzések is feltörtek mellette. Erős vagyok, de mennyire? Majd elválik.

Let's go straight to number 1... Nem félek (lehet, hogy ez a baj).

Függőséget csak egy másik függőség válthat ki. A feladatunk a különbségtétel, az hogy meg tudjuk állapítani hosszú távon milyen hatással van ránk az adott szokásunk, vagy az adott személy.

Váltottam. Mire eljutottam ide, hogy rajongani tudok másért, újra egyedül maradok. Három hét óta először elfogott a szorongás.

Lehet, hogy több hónap szenvedés következik, de nem bántam meg egyetlen momentumot sem. Pár nap és túl leszek életem legintenzívebb időszakán. És nem tudom, hogy kinek hálálkodjak érte...

Gyönyörű élmények sorozata volt, amik egy életre belémivódtak...

Azért még van három levezető este és azt igyekszem nem sajnálkodással tölteni!

Várni. Kire? Mire?

Az értelem elveszett. Nincs kiút. A motivációk elhalványodtak. Az erő fogytán. Teherré vált a lét.

Sikítani!! Fölösleges... Nem hallják. Vagy ha igen, nem értik.

Minden sötét. Nincs miért küzdeni. El lett feledve, hogy kell élni.

Bátor, aki meg mer őrülni. Vannak, akik hezitálnak. Vannak, akik csinálják. Vannak katatóniások.

Nincs fény. Ma sötétbe borult végleg a lét.

Szeretem a hóesést. A gondtalan gyermekéveket idézi vissza:

Kora délután lementem kutyát sétáltatni...

A. imádta a havat. Túrta bele az orrát perceken keresztül. Amikor már nem bírta tovább felemelte a fejét, rám nézett és tüszentett egy hatalmasat. Ha esett, ugrált, hogy megcsíphesse a hópelyheket. Belehempergett a fehérségbe. A kedvence az volt, ha hógolyóval dobáltam. Teljes önkívülett lett rajta úrrá olyankor. Látszott a szemében a felhőtlen öröm, a gyermeki tisztaság.

Ezen a délutánon repült az idő. A megtett út nem tartott volna tovább, mint húsz perc, de mi elakadtunk minden egyes buckánál, hogy megvizsgáljuk miben különbözik az előzőtől. Csak játszottunk, és játszottunk, és játszottunk.

Ő már öreg volt, és mégis úgy viselkedett, mint egy féléves kölyök. Korával bölcsesség párosult. Megmutatta nekem, hogy nem számít a leélt évek száma, a fájdalmas időszakok súlya, a sok csalódás... Bárki, bárhol, és bámikor boldog lehet! Csak vissza kell idézni, hogy milyen volt egy szép nap tizenegy évesen, és erőt gyűjteni, hogy legyen elég bátorság újra kisgyermekként rácsodálkozni a világra.

Lázasan, betegen fettrengtem a kutyámmal a hóban egészen sötétedésig. Estére ahelyett, hogy rosszabbul lettem volna, épp az ellenkezője történt. Másnap már nem is éreztem semmit a meghülésből, de biztos, ami biztos alapon, azért még nem mentem iskolába.

Életem egyik legönfeledtebb és legboldogabb három óráját A-nak és a havazásnak köszönhettem. Megtanított arra, hogy kell igazán kihasználni és értékelni azt a pár napot, mikor szűz a hó.

A valóság realizálása.

Régóta vártam valamiféle lezárásra, de nem sikerült sokáig továbblépnem, mert nem hagytak. Most megtették helyettem a megfelelő lépéseket. Nem ért váratlanul. Pont ezen tűnődöm már pár napja, hogy így lesz vége ennek a kis intermezzónak. Könnyed és elegáns módon, ahogy dukál.

Szar érzés... Nincs viszonyítási alapom, nincs énképem. Próbálok olyan dolgokat racionálisan értelmezni, amiket nem lehet.

Sok mindent megtanultam elfogadni. Rengeteg munka árán jutottam el idáig. De most mégis úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki nem érti, miért vették el a zsírkrétáját, hiszen csak rajzolt. Csak nem papírlapra, hanem a szoba falára. De hisz így sokkal szebb, nem? Egyszerűen nem tudom elfogadni. Nem azt, hogy valaminek vége van, hisz rengeteg minden fog még elkezdődni és lezárulni. Hanem a viszonyok, a motivációk, az érzelmek érthetetlenségét. Csak kapkodom a fejem. Melyik sorba is álljak? Mi a végleges kategóriám?

Talán nem is számít, csak abban reménykedem, hogy nem leszek én is könnyed kis anekdota egy kellemes, hideg, novemberi estén.

Hét hete borult fel az életem. Időszerű volt... Csak kellett egy utolsó löket. Mr. utolsó löket pedig nem tett semmit könnyebbé, sőt... Ezért is vagyok rendkívűl boldog egy régi barát felbukkanása miatt, akivel úgy beszélgetek, mintha tegnap váltunk volna el egymástól! A mókuskerék pörög tovább és újabb érdekes emberek sodródnak az utamba... Az ilyen kis apró momentumok bearanyozták a napomat.

A változást én indítottam el, minden egyéb behatás csak segítség volt, amit nagyon köszönök. Hogy merre tartok? Nem tudom... Haladok ösztönösen, és majd csak kilyukadok valahol...

Kiszolgáltatni magad más hangulatváltozásainkak nincs értelme. A remény csak egy illúzió. Ha szeretnének tőled valamit, akkor lépéseket fognak tenni. Ha kedvelnek nem bántanak meg. Attól, hogy bizonytalanok veled kapcsolatban, még nem hülyítenek.

Vigyázni kell mit kívánsz, mert teljesül. Sokszor még nem is állsz készen, és mégis úgy gondolod ő a leghőbb vágyad. Vannak dolgok, amihez szükségeltetik bizonyos fokú érettség. Kíváncsiságból belevetni magad túlságosan intenzíven egy kapcsolatba a legnagyobb ostobaság.

Sok érdekes ember van, találkozol még párral. Egy darabig mindenkiből hiányozni fog valami, de ha tudatosítod azt, hogy mit veszetettél tovább fogsz tudni lépni, és ismételten tiéd a világ.

Sokan álltatják magukat azzal, hogy őszinte figyelmet és érdeklősést táplálnak egy ember iránt, holott ha ez így lenne, akkor nem értenék félre, amit a másik mond. Ha valaki megmozgat benned valamit egy, két, három, négy, öt találkozó alkalmával, akkor a hatodik után nem fogod azt mondani, hogy bocs, de most kicsit eltűnök, agyalok, aztán ha kitaláltam, hogy mit is akarok, akkor jelentkezem.

Fankadeli: Ezt most. Így talán könnyebb megérteni az előző bejegyzést, bár semmi köze nincs a két dolognak egymáshoz. Egy élménydús éjszaka után ezt a számot hallgattam hazafelé menet a vonaton. Újra, és újra, és újra. Elkezdett járni az agyam és a gyümölcse eggyel lejjebb olvasható.

Sikerült definiálnom saját magam, az érzéseimet, a viszonyomat egy másik emberhez. Ez nem vallomás, hanem egy konklúzió. Büszke vagyok magamra, soha életemben nem tudtam semmit ennyire egyszerűen és világosan megfogalmazni! Hét hetes rágódás és három óra fogalmazás szükségeltetett 37 sor megírásához...

Hogy holnap helyénvalónak fogom-e tartani holnap? Nem tudom...

Sikerült-e újjászületnem? Nem hiszem. Valamiért az a benyomásom, hogy ez csak az első lépés volt, ami remek hír. Ha ilyen tempóban haladok valószínűleg rá fogok unni a fellengzősködésre, és így maradok...

Egy biztos, megírni hihetetlen élmény volt!