Fél napja egyedül vagyok itthon. Erre még nem nagyon volt példa. De ez a dolgok rendje, ha az ember elüldözi a barátait.
Én voltam az utolsó beköltöző, és valószínűleg én hagyom el először a kommunát. Nem látok más lehetőséget. Lassan, de annál biztosabban hullik le a lepel a valódi arcomról. Csak az vigasztal, hogy végre őszinte lehetek.
Nem bejósolhatóak még a következmények. Két barátot már elvesztettem, de az is lehet, hogy az egész társaságot. Elválik idővel, milyen arányban vannak a jó és rossz tetteim.
Így jár az ember ha felebarátok közt túlzásba viszi a picsogást. Hét éves kapcsolatokat nem lehet bűntetlenül porba tiporni. Ezt mindig is tudtam, de megúsztam pár kisebb stiklit, ezért elkapott a gépszíj. És íme az eredmény...
Nem mondom azt, hogy visszazuhanok a letargiába, és újra huszonnégyórás programot fogok csinálni az önsajnáltatásból, de egyáltaltalán nem könnyű ezeket a dolgokat helyreraknom magamban. A szavakat is nehezen találom.
Minden pillanatnyi vágyamból fakadó önzőségem ellenére, őszintén szeretem őket egytől egyig! Bizton állíthatom, hogy mindegyikük egészen különleges személyiséggel van megáldva, emellett pedig hihetetlenül jó emberek, akikre lehet számítani.
Visszaolvasva a fentieket egyre ostobábbnak érzem magam, de amit tettem megtettem, a felelősséget vállalom.
Ma jógán először próbáltam meg (kisebb segítséggel), hogy kézállásból átforduljak hídba, onnan pedig felálljak. Sikerült. A rugalmasság segít a nehéz életszakaszok átvészelésében. Csak remélni merem, hogy nem csak a derekam ennyire alkalmazkodó, hanem én is.
