Szeretem a hóesést. A gondtalan gyermekéveket idézi vissza:
Kora délután lementem kutyát sétáltatni...
A. imádta a havat. Túrta bele az orrát perceken keresztül. Amikor már nem bírta tovább felemelte a fejét, rám nézett és tüszentett egy hatalmasat. Ha esett, ugrált, hogy megcsíphesse a hópelyheket. Belehempergett a fehérségbe. A kedvence az volt, ha hógolyóval dobáltam. Teljes önkívülett lett rajta úrrá olyankor. Látszott a szemében a felhőtlen öröm, a gyermeki tisztaság.
Ezen a délutánon repült az idő. A megtett út nem tartott volna tovább, mint húsz perc, de mi elakadtunk minden egyes buckánál, hogy megvizsgáljuk miben különbözik az előzőtől. Csak játszottunk, és játszottunk, és játszottunk.
Ő már öreg volt, és mégis úgy viselkedett, mint egy féléves kölyök. Korával bölcsesség párosult. Megmutatta nekem, hogy nem számít a leélt évek száma, a fájdalmas időszakok súlya, a sok csalódás... Bárki, bárhol, és bámikor boldog lehet! Csak vissza kell idézni, hogy milyen volt egy szép nap tizenegy évesen, és erőt gyűjteni, hogy legyen elég bátorság újra kisgyermekként rácsodálkozni a világra.
Lázasan, betegen fettrengtem a kutyámmal a hóban egészen sötétedésig. Estére ahelyett, hogy rosszabbul lettem volna, épp az ellenkezője történt. Másnap már nem is éreztem semmit a meghülésből, de biztos, ami biztos alapon, azért még nem mentem iskolába.
Életem egyik legönfeledtebb és legboldogabb három óráját A-nak és a havazásnak köszönhettem. Megtanított arra, hogy kell igazán kihasználni és értékelni azt a pár napot, mikor szűz a hó.
