A valóság realizálása.
Régóta vártam valamiféle lezárásra, de nem sikerült sokáig továbblépnem, mert nem hagytak. Most megtették helyettem a megfelelő lépéseket. Nem ért váratlanul. Pont ezen tűnődöm már pár napja, hogy így lesz vége ennek a kis intermezzónak. Könnyed és elegáns módon, ahogy dukál.
Szar érzés... Nincs viszonyítási alapom, nincs énképem. Próbálok olyan dolgokat racionálisan értelmezni, amiket nem lehet.
Sok mindent megtanultam elfogadni. Rengeteg munka árán jutottam el idáig. De most mégis úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki nem érti, miért vették el a zsírkrétáját, hiszen csak rajzolt. Csak nem papírlapra, hanem a szoba falára. De hisz így sokkal szebb, nem? Egyszerűen nem tudom elfogadni. Nem azt, hogy valaminek vége van, hisz rengeteg minden fog még elkezdődni és lezárulni. Hanem a viszonyok, a motivációk, az érzelmek érthetetlenségét. Csak kapkodom a fejem. Melyik sorba is álljak? Mi a végleges kategóriám?
Talán nem is számít, csak abban reménykedem, hogy nem leszek én is könnyed kis anekdota egy kellemes, hideg, novemberi estén.
