Dél előtt nem keltem fel az elmúlt két hónapban, olyan kivételektől eltekintve, mint december 24-e.
Visított a telefon. Nem az enyém, hanem a lakótársamé. Nem örültem a korai ébredésnek, mivel gyakorlatilag nem aludtam az éjszaka. Pörgött az agyam.
Bementem a szobájába és próbáltam megérdeklődni, hogy hányra megy vizsgázni. Nem jártam sikerrel. Utána benéztem L-hez. Neki is megmérettetése lett volna kilenctől. Nyolc óra ötvenhétkor már késő volt. Legalább kialussza magát.
Visszafekszem. Tíz óra harminc: a második ébresztő, megfejelve egy hívással. Kikászálódtam az ágyból, hogy elinduljak egy újabb körre M-hez. Negyed órára beájult az ölembe, édesdeden szunnyadt tovább. Végül csak sikerült megtudnom, hogy délre megy, és tanulnás végett szeretett volna magához térni.
Miközben én próbálom megmenteni az utókor számára egyik csöppet sem rendhagyó reggelünket, T, az egyetlen vendégünk fél óra szenvedés után enyhített másnaposságán és visszafeküdt a matracomra. Ld alszik, de őt is keltem hamarosan. Tizenegy és fél tétele még hátra van hétfőig, plusz a mai főzés (reményeim szerint).
Így néz ki egy tipikus délelőtt a fiúk között. Ez egy nagyon nyugodt délelőtt. Mosolyogva szívom a cigimet, és kicsit úgy érzem magam, mint Róbert Gida: megrázom a fejem, és arra gondolok, hogy csacsi öreg medvé(i)m.
Otthon, édes otthon!
