Bizonyos időszakonként elérek egy kritikus pontot és besokallok. Ez valahogy mindig egybeesik mások eltűnésével. Hirtelen nincs több telefon, SMS. Mindenki intézi tovább a mindennapi tendőit és már csak halványan emlékszik a szombati bulira és a napsütötte vasárnap reggelre. Láthatatlan szimbiózisról van szó, ami akkor is működik, ha egy büdös szót nem váltasz a másikkal.
Ilyenkor visszavonulok a szobám csendjébe, ahonnan csak a legégetőbb programok tudnak kimozdítani. Délelőtti konzultáció, délutáni angol, esti jóga, vagy esteleg egy lemondhatatlan találka. Egész nap fetrengek, netezek, filmet nézek. Magyarán nem csinálok semmit. Illetve mégis: feltöltődöm. Készülök az újabb szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap estére, az újabb meghatározó élményekre. Mert igazából ha előbújok a menedékemből, akkor legalább egy rendhagyó dolognak történnie kell ahhoz, hogy nyugodt szívvel sétálhassak reggel haza a vonatállomástól.
Ez a tervek szerint június másodikáig fog tartani. Aznap kora délután hazaérkezik a barátom! Nem igazán tudok már másra gondolni... Végre megszűnik a káosz, rendezetté válik az életem. Rendezetten fogunk táncolni a halállal. Együtt térünk majd nyugovóra elégedett mosollyal az arcunkon, hogy ezt is túléltük. Összebújunk és elalszunk.
