Állt egy szál magában. A káosz határán. Része volt a színdarabnak. Rátekintettem. Hirtelen minden kristálytisztává vált.
Jelentéktelen mellékszereplőnek tűnt. Észre sem vettem. Ugyanolyan karakter nélküli, szürke statiszta, mint a többi. Valami rejtélyes okból kifolyólag mégis egyre többet tartózkodott a színen. Indokolatlanul. Lekötött a cselekmény. Nem foglalkoztam az összhatást szépítő, de önmagában értelmetlen elemekkel. Így hát átsiklottam a dramaturgiai hibán. Nem problémáztam. Mindent alárendeltem a hőn áhított katarzisélménynek.
A második felvonás elején kapott egy rövid, irreveláns párbeszédet. Majd öt percel később újra elnyelte a tömeg. Köddé vált és feledésbe merült. A végkifejlethez közeledve még felbukkant a rendezői balon, mivel a szimetria úgy kívánta. Az előadás tetőpontja nem volt annyira lehengerlő, mint ahogyan vártam. Kicsit csalódott vagyok, de végső soron nem vettem annyira a szívemre. Megszoktam.
Indultam, de azért vetettem még egy utolsó pillantást a záróképre. Hirtelen minden kristálytisztává vált. Állt egy szál magában. A káosz határán. A lány, színjátékunk hősnője.
Láttam.
