Megérkeztünk. Azonnal rohantam a külső stéghez fejest ugrani. A régi hagyományokhoz híven kiúsztam a kikötő szájáig és vissza. Megnyugtatott a víz és a tihanyi apátság sziluettje, végre hazaértem.
Azután leültem a kövekhez sodorni egy cigit. Azon tűnödtem, hogy mennyi minden köt a kikötőhöz. Éveken keresztül tényleg második otthonomnak tekintettem Füredet.
Anno heteket töltöttünk lent Balatonon. Mindig egy átjáróházra (átjáróhajóra) hasonlított a rebelünk. Megfordultak ott édesanyám barátai, rokonok, az én ismerőseim, de voltak olyan napok, hétvégék, hogy csak hárman voltunk. Talán ezek a családi életképek voltak a legemlékezetesebbek. Vérremenő snapszer partikat vívtunk eléggé ittas állapotban. Vagy felrémlik a hajózási szokásainkat leginkább felelevenítő kép: Laci vezeti a hajót egyik kezében sörrel, a másikban metaxával. Hogy is tudta ezt kivitelezni? Egyszerűen: az orrvitorla kötelével kikötötte a kormányt vagy rátette a lábát. Mire fordulnunk kellett a sörnek és a metaxának hűlt helye volt. Anyu általában a taton heverészett és beszélt vagy újságot olvasott, néha elaludt. Én mindig a hajóorrban ültem, a belépőn, ez a kedvenc helyem (ha van legalább négyes szél, ha nincs akkor inkább a vízben lubickulok).
Leírhatatlan érzés az, amikor annyira dől a kis huszonnyolcas, hogy a hullámok a lábadat mossák. A szél és a menetszél az arcodba vág. Neked pedig nincs más dolgod, mint kényelmesen elhelyezkedni és élvezni a nyári (tavaszi, őszi) Balaton képét.
Rengeteg anekdota kötődik a Szövihez és a hajónkhoz, ha mindet el szeretném mesélni, akkor inkább könyvet kellene írnom, nem pedig blogot. Talán ha majd újra rámtör a nosztalgia, legépelek párat közülük.
