Írnék én, csak nem tudom miről. Tele van a fejem impozáns kezdőmondatokkal, de már el is felejtettem, hogy mennyire nehéz megfogalmazni azt, amit valójában gondolok. Véleményem szerint a legtöbbb embernek könnyen megy az írás. Még akkor is, ha igyekeznek tetszetősen kifejezni magukat. Rám pont az ellenkezője igaz. Még egy nyamvadt blogot is - amit szinte senki sem olvas - képes vagyok túl komolyan venni és elpepecslni vele órákat. Mi lesz ha véletlenül talál valaki benne egy helyesírási hibát? Vagy nem tetszik a nyájas olvasónak a stílusom? Könnyen leszűrhető, nem viselem túl jól a kritikát.
De azért én írok. Ha nem is másnak, hát magamnak. Az a tény, hogy közzé teszem "remekműveimet", igyekvésre késztet, hogy ne ejtsek hibákat. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy fejlődhetek közben.
De minek is fejlődni?
Talán azért, hogy egyszer megtanuljak szívhezszólóan írni. Nem manipulálás céljából. Csak az őszinte önkifejezés végett. Mert annyi embernek szeretném megírni az igazságot. Az árúlónak, a testvérnek, az elveszettnek, a barátnak, az új ismerősnek, esetleg Édesanyámnak. Írnék a szeretőmnek is hoszzú, hosszú leveleket, hogy megosszam vele a ki nem mondotatt, mely úgy feszíti a mellkasom.
Írnék...
