Nagyon sokáig nem akartam tudomást venni arról, hogy egyes emberek mit is művelnek körülöttem. Időnként bevillant egy kósza kép és felsejlett a dolgok meztelen valósága, de gyorsan elhessegettem a kényszerképzeteket, mondván csak a düh és a csalódottság táplálja őket. Tévedtem. Nem tudom tovább idealizálni azt, ami valójában undorító.
Találkoztam az egyik sorstársammal a sok közül. Nem különösebben kedveljük egymást, és most diplomatikusan fogalmaztam. Húsz percet beszélgettünk gyakorlatilag a semmiről, de ez több információt engedett közölni az adott környezetben, mint bármi más.
Vannak emberek, akik kettős vagy hármas vagy még több életet élnek párhuzamosan, amivel önmagában nincsen semmi gond. Amikor viszont ezek a szerepek szöges ellentmondásba keverednek egymással, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy egy elmebetegről van-e szó vagy valóban lehet valaki ennyire álszent és kétszínű.
Lehet, hogy azért botránkoztat meg ennyire a felismerés, mert én sem vagyok különb, de azért bízom abban, hogyha bárki előtt felelnem kéne és visszabontanánk a szálakat, akkor nem maradna más, csak a személyem és az őszinte indíttatások, nem pedig egy vödör szar.
