Megerőltetem magam.
Reggel nyolckor estem haza. Huszonhét órája talpon vagyok, de mégis késztetést érzek a követkető pár sor legépelésére.
Minden napot úgy élek, mint ha az volna az utolsó:
Nem tántorít el a félelem. Nem akarok kihagyni senkit és semmit! Sem férfit, sem nőt, sem kalandot, sem örömöt, sem bánatot, sem barátot, sem ellenséget, semmit. Azt teszem, amit szeretnék. Ez a szabadság.
Minden másodperc árván telik nélküled:
Hiányérzetem volt mikor partiztam, pedig sok mindent fogyasztottam annak érdekében, hogy szebbnek tűnjön a világ. Rád gondolok, amikor beszélgetek valakivel. Ilyenkor mindig arcul csap a tény, hogy nem fog tudni más levenni a lábamról.
Gyerekként is éreztem, hogy két kezem az ég felé nyújtva lelkem újabb útra lép:
Az ejtőernyőm. A békém.
Eszed taszítana, de belsőd súgja: Kell még!:
Egy hang. Mélyen. Össze vagy zavarodva, közben próbálod tudatosan felépíteni a szavaidat, a tetteidet, az érzéseidet is. Ez közönyösséghez vezet...
Itt van, tessék, belőlem egy darabka mindig veled marad:
Még ha el is szaladok. Te tépted ki. Nem volt fájdalmas, inkább meglepő és felismerést hozó.
A szemeiben csillog a szerelem, a szeretet, a lélek és az értelem:
Egyszerűen lehengerlő.
Ha ránézek, megértem a világ minden fájdalmát és örömét:
Folyamatosan tanítasz.
Küzdenék, amíg van remény, amíg van erőm:
Mert unikum vagy.
Szikrázó szemére, lángoló lelkére, pengeéles eszére:
Emlékezni fogok.
Kérlek, csókolj meg és ölelj át:
Soha nem mondom, csak vágyom rá.
A fájdalom nyitja ki szemem, hogy lássak, ne csak nézzek:
Lerombolod az önhittségem, újjászületek.
Minden mondatot úgy írtam, mintha nem maradna több szó.
Ezt most neked, ezt most rólad, ezt most érted, és magamért!
(Bár nem kérted, de) életem része vagy.
